Hol van az a pont...?

Sokat gondolkodtam azon, hogy nekünk, keresztény embereknek, hol van az a pont, mikor fel kell lépnünk az arcátlanság, bunkóság... stb. ellen? Mi az a helyzet, mikor már nem tarthatjuk oda a másik orcánkat, vagy nem lesz érvényes a "megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" tanítás?                                                             És ha ezt a pontot megtaláltuk, akkor hogyan lépjünk fel? Mi a határ? Meddig mehetünk el? Tudom, ez mindig szituáció és ember függő. Nyilván a bosszúállás és az önbíráskodás nem fér bele. 

Nagyon nyomja a bögyömet egy-két eset, ami az elmúlt hónapokban történtek velünk. 

Egy apró koccanásunk volt. A vétkes hölgy mély sajnálkozások közepette kért meg, hogy a férje nevén lévő autóra ne állítsunk ki kárbejelentőt. Jó ember módjára megállapodtunk, hogy kifizetik a kárt. Az esetnél ott sem lévő férjnek viszont nem ez volt a véleménye. Ő szerinte a sérülés egy része nem is a koccanásból származik, így fölajánlotta a szervíz által megállapított összeg felét, mondván ez a történet neki ennyit ér meg. Mivel ezt nem fogadtam el, így mégiscsak maradt a kárbejelentő kitöltése, de még ott is mondta a magáét, ráadásul a megjegyzésbe nem írta bele, hogy elismerik a felelősséget. Mondván a kárbejelentő nem arra való. Biztos bekavart a biztosítónál is, mert szóról-szóra ugyanazzal az indoklással lehúzták a szervíz által megállapított javítási összeg egy részét. Végül a biztosító által megállapított összegből megcsinálták az autót, de ott is"anyázott" mindenki. Hozzáteszem pár tízezer forintról volt szó és nem százezrekről, ráadásul igen jó módban élő családról beszélünk. Az az arrogancia, lekezelő stílus annyira frusztrált, hogy aludni nem bírtam rendesen. Azért is bántott a dolog, mert emberbaráti és keresztényi hozzáálással próbáltam könnyíteni a dolgon azzal, hogy kihagyjuk a biztosítási hercehurcát, erre még hazugsággal is megvádol a sérülésre célozva.                                                                                                                                                                   A másik történet egyszerűbb. Egy ügyben kértünk segítséget, egy bizonyos szolgáltatónál, magasabb szinten ülő embertől, akit egy közös ismerős ajánlott. Telefonon beszéltünk és adta meg az email címét, hogy oda írjuk meg a kérésünket. Mindennek már több mint három hete. Értem én, hogy sok a dolga, vagy elfelejtette (bár akinek részben ez a munkája, kétlem, hogy ne tűnt volna fel neki, hogy hopp, bocsi ,de ezt elfelejtettem.), de akkor tiszteljen már meg azzal, hogy vissszaír, hogy nem tud segíteni.

Egyre többet találkozom ezekkel a jelenségekkel. Arrogancia, közömbösség, ígéretek inkorrekt módon való intézése, kezelése, a másik ember lesz@rása.

Hol és milyen szinten szólaljunk fel ez ellen? Hol a határ, hogy a tűréssel ne nyusziknak, meghunyászkodó (keresztény) embernek tűnjünk, ugyanakkor bunkók se legyünk? "Jó keresztény" ember módjára, sokszór eljátszottam a gondolattal, hogy annak az arrogáns embernek az autóját legszívesebben megkarcolnám, leönteném kromofággal, kiszúrnám a kerekét.... vagy egy "kedves" emailt írnék a másiknak, megköszönve, hogy ilyen gyorsan segített nekünk. Persze tudom, hogy ezek nem megoldások. Mondjuk az email-t még lehet megírom.