Ez egy elég hosszú blogbejegyzés lesz, de ki kell írnom magamból minél előbb, hogy minden részlet megmaradjon és hitelesebb legyen.
Kezdem ott, hogy két olyan esemény is volt a közelmúltban a hitéletemben, amiket nem tudtam a megélés pillanatában hova tenni és nem tudtam, lesz e haszna, következménye. Az egyik egy vasárnapi prédikáció. Igen megfogott, mert "világi" nyelven szólt hozzánk és teljesen érthető volt. Röviden arról szólt, hogy a hívő ember felteszi magában a kérdést: "Uram! Miért van az, hogy próbálok úgy élni, hogy Neked tetsző legyen, és minden vasárnap ott ülök a templomban, mégis azt tapasztalom, hogy küzdök a mindennapos gondokkal, problémákkal, miközben a sok léhűtő, aki még a lapátot sem ismerné fel képről, ott ül a BMW-ben, Audi-ban, Mercedes-ben...stb, lop, csal, hazudik és gondja nincs a pénzre? És akkor a tékozló fiú története köré fűzte az atya a mondandóját. Hogy ezek az emberek jelenleg a "vagyonukat", tálentumukat tékozolják, dorbézolják el és az ő életükben is eljön az idő, mikor mindez nem lesz és odaadnának bármit, csakhogy éhségüket a "malacok moslékával" csillapítsák, de még azt sem fogják megkapni és akkor jöhet a megbánás és "hazatérés" oda, amit korábban megtagadtak illetve elhagytak.
Másik.Néha felütöm találomra a Bibliát és elolvasom azt a részt, hátha ezen keresztül kapok útmutatást éppen. Így tettem nemrég is és az Ó szövetségi Jób történetnél csaptam föl, ami arról szól, hogy a jómódú, Istenhívő Jóbot többször próbára teszi Isten. Hisz e akkor is, ha elveszíti a vagyonát, családját, egészségét, barátait, mikor felesége is arra kéri már, hogy átkozza meg az Istent. De ő kitart és a végén mindent visszakap. Nem tudtam hova tenni a történetet, nem tudtam beilleszteni az életembe.
Történt aztán nemsokára, hogy kaptam egy csúnya szembetegséget, amit csak kórházban tudtak kikezelni, ráadásul egyedül voltam végig a kórteremben, mert a tenyésztési eredmény megérkezéséig (5-10nap) nem tudták, hogy fertőző e?! Mit tud csinálni az ember ha a fél szemét nem tudja kinyitni és egyedül van? Rádiót hallgat és/vagy elmélkedik, jár az agya. Olvasni, filmet nézni próbáltam, de nem ment, pedig volt bent laptop. Könyvem is volt, Beszélgetés a Mesterrel címmel. Elmélkedések az élet kérdéseiről és imádságok. Volt egy tábla csokim, amit ráraktam a könyvre, méghozzá úgy, hogy a címét ne lehessen elolvasni. Direkt! Jönnek be a nővérek, esetleg ránéznek és kérdezősködnek, ha van egy kis idejük, próbálnak majd beszélgetni a témáról. Ezek jártak a fejemben. Nem volt kedvem szkeptikusokkal beszélgetni a hitemről, magyarázkodni, esetleg belefolyni egy teológiai kérdezz-felelek játékba. Azt meg végképp nem akartam, hogy az "okoskodásom" térítésnek jöjjön le. Aztán egyik nap, mikor ott feküdtem hanyatt az ágyamon és elmélkedtem, hogy mit is mondanék, ha mégis rákérdezne valaki, eszembe jutott az a bizonyos prédikáció a tékozlásról. Milyen érthetően beszélt akkor az atya. Én is ezt a példát fölhozva próbálnék rávilágítani az illető kérdéseire, hogy attól, hogy valaki hívő, még ugyanúgy éli meg a problémákat és aki hazugságokkal veszi körül magát és próbál jól élni csalva, lopva, az sem lesz ettől boldog egészen. És akkor megszólalt egy belső hang: "Mégis hogyan szeretnél a hitedről hitelesen beszélni, mikor megtagadsz engem?" Mi van??? Megtagadlak??? Hiszen most gondolom végig, mit is mondanék! "Igen? Hogyan akarod, hogy megszólítson valaki, ha még a könyv címét is letakarod?" Basszus!!!Tényleg!!! Gyorsan le is toltam a csokit a könyvről. Aztán jött a felismerés és a katarzis. Itt most én vagyok a tékozló fiú. Megtagadva Istent akarok okoskodni, megmutatni a tutit, sőt, így akarok gyógyúlni. Visszanézve az életemet, nem kamatoztatom a kapott tálentumaim, csak elhanyagolom, felélem azokat. És másnak akarom megmutatni a hitet? "Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek."
Zokogott a lelkem! Aztán már fizikailag is folytak a könnyeim! Most éreztem előszőr igazán a kórházi egyedüllét előnyét. Kijött minden akkor. A szeretteim hiánya, a betegségem gyötrelmei, de utána, mintha egy nagy követ vettek volna le a lelkemről. A prédikáció beérett és megmutatta erejét!
Hallgattam néha rádiót is. Főleg a beszélgetős műsoroknál ragadtam le. Kellettek az információk, szívni akartam magamba, úgy éreztem el vagyok zárva a külvilágtól. Nem voltam olyan passzban, hogy felhőtlenűl zenét halgassak, ezért kereskedelmi rádiót nem is kerestem. Kossúth rádió és a Mária rádió. El is csíptem egy beszélgetést, egy tanúbizonyságot. Már mehetett egy ideje és csalódott voltam, hogy nem hallottam az elejét. Pár perc múlva történhetett valami a rádióban a lejátszás során, mert elkezdett akadni a lejátszás és el is hallgatott. Aztán 1-2 perc múlva újraindították. De az elejétől! És úgy kedte a hölgy a történetét, hogy egyszer egy ismerőse azt mondta neki, hogy "...olyan a te életed, mint Jób-é.." Egy furcsa érzés öntött el, eszembe jutottt a pár hete felcsapott Biblia és Jób története. Nem hittem el! Olyan volt, mintha csak az én kedvemért indították volna előlről! Hát van ilyen? Sajnos nem emlékszem a tanúságtévő hölgy nevére, ezért hívjuk most Évának. Egy negyvenes éveiben járó hölgyről beszélünk, aki több, hittel kapcsolatos témájú könyvet is írt, előadásokat tart. Röviden összefoglalom a történetét. Szóval az interjút így kezdte, hogy valaki Jób-hoz hasonlította az életútját. Nagyon kíváncsi voltam a párhuzamra.
Istent ismerő fiatal volt Éva, aki 17-18 évesen leukémiás lett. Betegágyán megfogadta, hogy ha meggyógyúl, Istennek adja életét és kolostorba vonul és nővérként tanítani fog. Meggyógyult és ausztriába ment, egy Angolkisasszonyok rendházba, ahol a főnővér magyar volt. Feltette az életét, hogy tanítani fog nővérként. De mivel fiatalon elég makacs és öntörvényű volt, lázadt, nem tudott teljesen beilleszkedni. Behívta a rendfőnökasszony és megmondta neki, hogy látja a küszködését és ne ostorozza magát, nyugodtan menjen a nagyvilágba ki és kezdje el az iskoláit. Ha fél év után mégis úgy gondolja, hogy nővér szeretne lenni, tárt karokkal, szeretettel várják. Aztán elvégezte az iskoláit, rátalált a szerelem és rájött, hogy a kinti életben kell Istent hírdetnie. Született egy fia is. De most a családon keresztül tette próbára hitét az Isten. Elveszik a klaszikus család modell az életéből, mert elválik a férjétől, ugyanis megcsalja őt. És hogy ezt Éva ne feledje soha, nem is akárkivel, hanem a húgával. Ki ne törne össze még jobban, ha egyszerre két emberben kell csalódnia. akiket addig szeretett?!
Ezek után pár évre még egy szeretett személyt is kel kellett veszítenie Évának. Az édesapját. Egy olyan személyt, kinek az élete példaként állt lányai előtt. Hentes ember volt ő és a szovjet/orosz/kommunista rendszer örökös káromlója, és ellenzője mindennek, ami onnan jön/jött. Gyermekkorában végig kellett néznie, hogy az édesanyját megerőszakolják az orosz katonák. Innen a nép/ a rendszer elleni gyűlölete. Olyannyira, hogy mikor Éva és húga oroszt kezdtek tanúlni az iskolában, hentes bárdal darabolta föl az orosz tankönyveket, mondván míg ő él, addig senki nem fog oroszt tanúlni abban a házban. Még azt sem engedte, hogy úttörőnyakkendőt kössenek. Ilyen berögződéssel élte életét Éva apja. Nem csoda hát, hogy Éva milyen nehezen hívta föl telefonon, hogy az unokájára felfigyeltek a jégkorong edzésen és azt mondták, hogy "Ennek a fiúnak inkább műkorcsolyázni kéne." Igen ám ,de aki mondta, az egy orosz edző volt. Az öreg hentes pedig csak annyit mondott. "Hát, ha ő mondta, akkor az biztos úgy is van." Ekkor döbbent rá Éva, hogy apja megbékélt. Hogy nem lehet úgy itt hagyni ezt a világot, hogy haragszik egy egész rendszerre és népre egy pár katona miatt. Az öreg, mikor halálos ágyán feküdt, oda hívta unokáját és azt mondta neki. "Már nem olyan erős ez a test, hogy elbírjon és dobáljalak, de jusson eszedbe mindig mikor a jégen fölugrasz magasra, hogy én ott vagyok és én emellek a magasba." A fiú most 12 éves és többszörös korosztályos országos bajnok Ausztriában, ugyanis oda költöztek ki. És mikor Éva nem ér rá a könyvbemutatói, előadásai miatt elmenni egy versenyre, utána mindig beszélnek telefonon és mindig azt mondja a fiú "Képzeld anya! Éreztem, hogy a papa megint magasra emelt!"
Éva, annak ellenére, hogy nem úgy alakult az élete, ahogy elképzelte, hogy betegség, családon belüli széthullás, tragédia kísérte életét, megmaradt a hitében és a Jóistentől megkapta a feladatát. Jól választott iskolákat, megkapta azt a tálentumot, amit nem tartogatott, nem tékozolt el, hanem kamatoztatta és ha nem is nővérként, hanem a világi életét élve kapta meg azt az áldást és kegyelmet, hogy embereket tanítson és emberekhez szóljon könyvein és előadásain keresztül, Istent éltetve.
Hallgatva Éva történetét, számot vetettem, hogy hol van az én jelenlegi problémám, életem? Tudom, mindenkinek a saját baja a legnagyobb, legyen az egy életút, vagy éppen egy jelenlegi probléma. Tudom, hogy mindenki életéből kalandregényt lehetne írni. Mégis úgy gondolom, hogy ha egy nálunkénál nehezebb sorsú ember föl tud állni és sikerre vinni az életét, abból tanúlhatunk, tanúlnunk kell. Ezért kell megismerni ilyen életutakat, hogy tudjunk belőle töltekezni. És ami a legfontosabb, hogy Isten segítségével a legkönnyebb! De ezt csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha van hitünk. Onnantól kezdve tudunk hitelesek is lenni. E két tapasztalás a kórházban megerősítette hitemet és mások előtt is hitelesebb tudok lenni. Hogy az ez úton kapott tálentumokat pedig hogyan tudom kamatoztatni, csak rajtam múlik.