Volt szerencsém egy hetet eltölteni Déván, Böjte Csaba testvér gyermekotthonában, egy kedves barátommal.Önkéntes segítőnek mentünk oda. Adni az időnkből és segíteni, amit kell. Pincét takarítottunk, hogy a téli krumplinak legyen hely, udvart sepertünk, tüzifát hordtunk, szőlőt szüreteltünk...stb.
Az egy hét után megállapítottuk, hogy sokkal többet kaptunk, mint amit mi adni tudtunk.
Részt vettünk a gyermekotthon életében. Beleláttunk a hétköznapjaikba és egy kicsit a gyerekek lelkébe is. Szívszorongató élettörténeteket ismertünk meg és megható élményekben volt részünk. Olyan szeretettel vettek körbe, hogy az már zavarbaejtő volt. A spontán ölelésekből rengeteget kaptunk.
Tudni kell az "otthonról", hogy nem egy körbekerített épületegyüttesből áll, mint nálunk a Fóti Gyermekváros.Az "otthon" épületei, szerves részei a városnak. Két, négyemeletes háztömb és egy- két alacsonyabb épület, köztük egy étkezde áll a dévai Ferences templom és rendház tövében. Autó és gyalogosforgalommal, játszótérrel..stb.
A város kezelhetetlenebb fiataljai, rendre meg is jelennek csoportosan az "otthon" körül és kötözködnek, verekednek az "otthonlakókkal", illetve a környékbeli putrikból rendszeresen fosztogatják az "otthon" garázsait, ahol a gyerekek kerékpárjai, rollerei, kinti játékai vannak tárolva.
Kedves barátommal, ott ettünk és azt, amit a gyerekek. Turnusokban jön ebédelni a több száz gyerek, így déltől 3-ig tömve van az étkezde.Egy ebéd alkalmával bejött egy Déván lakó édesanya az 5 év körüli kisfiával, akinek a kezében egy reklámszatyor lógott. Még nagyobb csönd lett az étkezdében, csak az evőeszközök és a tányérok csörrenését lehetett hallani. Anyukája szólt neki: -Menj, és a kicsiknek adj. A kisfiú tétován elindult, anyukája az ajtónál maradt. A szatyorban színes filctollak voltak. Megállt minden asztalnál és osztogatni kezdte a kisebb gyerekeknek a filceket. Néma csöndben figyelte mindenki a kisfiút. Az egyik asztalnál, mikor kiosztott két marék filctollat, felállt egy 18 éves forma cigányfiú, megfogta a kisfiú vállát és magához húzta, aztán adott neki egy puszit. -Köszönjük! - mondta aztán halkan. A kisfiú tovább ment a következő asztalhoz és osztogatott tovább.
Olyan erő volt ebben a gesztusban, hogy kézzelfoghatóvá vált a szeretet. Éreztük valaminek a jelenlétét. Megszűnt a hely és az idő arra a néhány másodpercre. Csak a szeretet maradt. Ilyen lehet a mennyország. Megmagyarázhatatlan meghatottság szorongatta a torkomat.
A jelenet láttán a barátommal, megfacsarodott szívvel és könnybelábadt szemmel, egymással szemben, csöndben ettünk tovább. Ezek az elhagyott, szülői szeretetet nélkülöző, a gyermek és kamaszkor sajátosságait hordozó, a mindennapi gondokon felül, még a szívükben a saját sorsukat is cipelő gyerekek ilyen szeretetközösséget alkotnak.
Mindenki javára válna egy pár nap ott, hogy átgondoljuk az értékrendünket.
A szomszéd faluban, egy régi borospincét kellett kitakarítani, hogy az adománykrumplinak legyen helye télen. Jött velünk az "otthonból" két 15 éves srác is. Egyikkel szóbaelegyedtem. Okos felnőtt módjára mondtam neki, hogy milyen jó, hogy van lehetőségük jelentkezni ilyen feladatokra, ezáltal is kimozdulnak az "otthonból", változatossá téve azt a napot. Nézett rám bután, mintha azt kérdezné a szemeivel :" Miről beszélsz?" Válaszolt: - "Nem, nem azért szeretek jelentkezni, hanem mert ilyenkor mindig tanul valamit az ember a munkáról. Tavaly nyáron megtanultam burkolni egy mester mellett és még pénzt is kaptam érte. Előtte való nyáron pedig teheneket tanultam meg legeltetni. Az igen veszélyes munka, mert nem túl kellemes, ha rálép a tehén az ember lábára."
Ennyiben maradtunk és söprögettünk tovább. Én is tanultam valamit egy 15 évestől.