Gyógyító betegség

2015.05.27 09:30

Gyógyító betegség

Milyen bután hangzik első hallásra, ha valakinek a halálos betegsége értelmet nyer. Mi értelme lenne egy halálos betegségnek?

Persze lehet azt mondani, ha sikerűl meggyógyúlni belőle, hogy jobb ember lettem, vagy más lett az értékrendem, átértékeltem az életem....stb, de én nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy úgy nyer értelmet egy ilyen betegség, hogy mi magunk nem is tudunk róla, más embernek mégis segítség. Ehhez kell egy harmadik, közvetítő személy is. Ebben a kis történetben én vagyok az a harmadik személy.

Édesapámnak 65 évesen prosztatarákot diagnosztizáltak, amiből sugárkezeléssel kigyógyúlt -úgy mondják tünetmentessé vált. Ez szép és jó. Ő, aki két lábon a földön járó ember, nem hisz Istenben, fafejűségéből adódóan nem is lehet erről beszélgetni vele. Én, aki hívő ember vagyok, kerestem a betegségben Isten munkálkodását, mert úgy gondolom és hiszem, hogy a jó Isten szeret bennünket annyira, hogy még a legrosszabból is kihozza a legjobbat.

Két évvel a gyógyulása után részt vettem egy lelkigyakorlaton. Ez egy hosszú hétvégés program (csütörtök-vasárnap), beszélgetésekkel, sok csendes elmélyüléssel és közös, ill. egyéni imádkozással, "távol" a civilizációtól. Igazán fel lehet töltődni lelkileg. Én sok nem hívő embernek is ajánlanám. Külön szervezik a  férfiaknak, külön a nőknek. Huszonhárom, egymásnak idegen férfi találkozott, ott azon a hétvégén. Első este a bemutatkozásokkal kezdődik. Itt mindenki mond magáról pár szót, hogy átfogó képet kapjunk egymásról. Bemutatkozáskor kiderült egy férfiról, hogy már régen hitét vesztette és jelenleg súlyos betegsége van, egyébbként egy kórház pszichológusa. Azért jött el, hogy hátha hitében megerősödve térhet haza. Két napnak kellett eltelnie, hogy kiderüljön számomra, prosztatarákkal küzd ő is, ahogy édesapám anno. Úgy éreztem beszélnem kell vele négyszemközt. Találtam rá alkalmat és beültünk a szobájába egymással szembe. Elmeséltem édesapám betegségének történetét, azt is hozzátéve, hogy nem hisz Istenben, mégis mikor elmondtuk neki, hogy imádkozunk érte otthon, elcsukló hangon azt válaszolta, -Tudom,érzem!- A végére én is belezokogtam a történetbe. Azért mondtam el neki, hogy hátha erőt tud meríteni belőle. Megdöbbenve köszönte meg, és baráti ölelés után kimentem a szobából. Akkor úgy éreztem én vagyok az, aki segítségre szorúl. Nem tudtam, hogy úgy hallgatott e, mint pszichológus, vagy csak nem tudta mire vélni egy "ismeretlen" őszinteségi rohamát, mert végig rezzenéstelen arccal ült. A válasz másnap megjött. Este közös ima volt egy kis teremben, ahol csak egy kis oltárt helyeztek el egy asztalon. Mindenki letérdelt, leült szerteszét, kinek hol tetszett. Én a fal mellett találtam helyet. Csend volt, nagyon nagy csend. Érezni lehetett valaminek a jelenlétét. Ezek nagyon meghitt, bensőséges percek voltak. Ilyenkor mindenki lehajtott fejjel magában keresi és fogalmazza a kérdéseit, kéréseit, a hálát, a köszönetet. Aki akarja hangosan kimondva. Szép lassan megnyílnak a szívek. Máskor oly kemény férfi lelkek kezdenek puhulni és egyre több férfiszem telik meg könnyel. Az őszinte kis vallomások Isten felé, mindenkit meghatnak. És akkor hirtelen a csöndbe egy hangos, szinte már artikulálatlan férfi zokogás tört be. Hosszú másodpercekig csak a zokogás. Felismertem. Ő az. Akinek elmondtam édesapám betegségét. Annyira zokogott, hogy már én éreztem magam kínosan. És akkor megszólalt. -"Tegnap bejött hozzám valaki és elmondott egy történetet az édesapjáról! Hálát adok az Istennek, hogy beküldte hozzám, köszönöm!" -A lényeg ez volt. Zokogva kért a jó Istentől segítséget a betegségéhez és hálát adott, hogy hitében megerősítést kapott. Én csak térdeltem a fal mellett a szoba másik felén, fejemet a falnak támasztva és csendben, megállíthatatlanúl potyogtak a könnyeim. Zavarban voltam, hiszen szavai közül kiéreztem a fájdalmait is. Tudtam, ennek én vagyok az oka. Egyik felem úgyérezte, fájdalmat okoztam valakinek, másik felem pedig azt, hogy helyesen cselekedtem.

Mikor véget ért a hétvége és hazamentem, sokat gondolkodtam. Megosztva szeretteimmel ezt a lelki élményt is, arra jutottam, édesapám betegsége értelmet nyert. Nem szenvedett hiába, mert a jó Isten eszközként használt engem arra, hogy a megtörtént rosszat -ami gyógyulással ért véget-megosszam egy olyan emberrel, akinek a legnagyobb szüksége volt ott rá, ezzel visszaadva hitét, hogy Istenbe kapaszkodva nézzen szembe a halálos korral.

Később, 1 - 1 1/2 évvel később hallottam róla, hogy meggyógyult. 

Elérhetőség

keresem az utam slefi@citromail.hu